Ám most itt vagyok és lemaradásom pótolandó, folytatás lesz. 🙂
Tegnap kísértük utolsó útjára Katicánkat aki tulajdonképpen szép és hosszú életet (86 évet) élt.
Imádtam,
szerettem, de ezek a mélyen vallásos szertartások bennem mindig
keltenek egy fura kényelmetlen ‘mitkeresekénitt’ érzést.
Ebből
is kiviláglik, hogy nem vagyok templombajáró típus, sőt megkockáztatom,
hogy kevéssé hiszek…(Irigylem becsülöm és csodálom azokat akik mély
hittel rendelkeznek)
Bizonyára
könnyebb lenne ha nálam is úgy lenne, de ewan -és én megen nem tudtam
uralkodni gondolataiman, időm volt rá, hogy szabad utat engedjek
fantáziámnak, mert a szertartást megelőző 30 percben néhány idős apáca
folyamatos üdvözlégy máriába kezdett, ez nekem új volt és sajnos egy
idő után majdhogynem vicces.
Miközben
tényleg nagyon sajnáltam Katicánkat, csak nem tudtam elfeledkezni
arról, hogy roppant nyom a cipőm és mikor kezdik már el valójában.
Így elkezdetem arra koncentrálni mikor tévesztenek a szövegben az apácák, erre nem is kellett sokat várnom. 🙂
(érzem én, hogy ez nem vicces, de ez történt…sorry)
Innentől
már könnyebb volt a várakozás, aztán arra lettem figyelmes, hogy egy
darázs kevereg az egyik nénike szoknya alja körül és hirtelen
körülnézett ott jobban, vártam a hatást, de az elmaradt mert röpke
feltérképezést követően a darázs ki, majd elszállt onnan.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna ha nem így alakul. 🙂
Az
is világossá vált, hogy a temlomban nem lábtrató a rendeltetése annak a
kényelmesnek bizonyuló padocskának ott lent, hanem arra a későbbiekben
rá kellett térdepelni…ekkor már megértettem a mellettem ülő nénike
rosszalló pillantás özönét. 🙂
Mindig tanul valami újat az ember jánya. 🙂
A
beszéd ugyan szép volt és szívhez szóló, de tele volt hibákkal, nem
hárman voltak testvérek hanem négyen, nem stimmeltek az említett
dátumok sem, vagyis véleményem szerint baromira nem volt felkészült a
pap.
Rá kell
ébrednem, hogy képtelen vagyok az össznépi gyászra. Én később mikor már
véget ért a szertartás tudtam csak belemélyedni a gondolataimba és
érzéseimbe és a saját kis egyéni gyászomba.
Utána
családi összeröff volt rég nem látott rokonok (némelyikről azt sem
tudtam kicsoda) Ez bizonyára az én szegénységim, de ewan és ennek
következtében nem is volt valami bennsőséges a társalágás.
Amint
lehetőség adódott rá, igyekeztünk lelépni bár reményeim szertefoszlani
látszottak még így is, miszerint világosban fogom tudni leveztni azt a
kb. 250 km.-t.
Nem
is sikerült…de nagyon utálok sötétben vezetni…brrr. A sok látni
vágyó aki elfelejti levenni a refit vagy éppen magasról hiányzik belőle
az empátia (értsd jól: leszaharja, hogy ez esetleg mát zavarhat).
A
másik valahova nagyon sietős meg benne van a sheggemben mer’ ugye
képtelen elszánni magát, hogy végre megelőzzőn és km-eken keresztül
kiégeti a szemem a visszapillantó segítségével.
Aztán
végre elszánja magát, elég magabiztossá válik és kivágtat mellém, de
sajnos elnézte a rajzot és azt sem tudom, hogy satu féket nyomjak mert
‘hamárelkezdtembefejezemméghamegdöglökis’ típus -vagy kövér gázzal
hozzásegítsem a visszasorolásra mögém, mert
‘belátomhogyeztrendesenbenézteméstúlkéneélnimégiscsak’ típus. Ez
utóbbból vannak kevesebbek tapasztalataim szerint.
Félúton
a feketemacska sem engedett túl sok jóra következtetni…de mint már
egy korábbi bejegyzésemben jeleztem, nem vagyok babonás…ááá
nem…minden rossztól megvéd a szerencsehozó amulettem. 😀
Szal’ vaksötétben haza is értünk és, hogy stílszerű legyek hulla fáradtan.
Legnagyobb
ámulatomra viszonylagos rend és nyugalom honolt otthonomban, pedig erre
végképp nem számítottam 3 erősen énközpontú és fejlett igazságérzettel
megáldott csemetémet ismerve. Ugye a gének… 😀
Igaz
elmosogatni senki nem kívánt, viszont legalább nem éheztek-szojaztak,
ezt a piramissá duzzadó tányér-pohár stb. kupacból volt lehetőségem
kikövetkeztetni.
Talán
az vezérelhette őket, hogy senki nem veszi jónéven ha belekontárkodnak
a munkájukba…jelen esetben nem bántam volna, de már mind1. 🙂
Még levezetésképp jó nagyokat hallgattunk a mikibe kedvenc Barinőmmel
(Róla tudnék nyitni egy új blogot, talán így is teszek hamarost)
mindaddig
míg egyik kedvenc ebem hirtelen elhatározásból le nem ugrott az ölemből
és lerántotta a fejemről a mikit, mivel rátekeredett a lábára a
zsinórja.
Nos a
nagy csattanás és abbéli félelmem, hogy akár tönkre is mehett és
totálisan elvesztem a kapcsolatot a külvilággal ezennel, kicsit
megbolygatta a nyugalmat, de hála égnek jó kis konstrukció még ha
qrvára nyomja is időnként a fülemet, és kielégítően működik azóta is.
:).
Ekkor
ráébredtünk, hogy bizony nem is olyan természetes, hogy van ez a
lehetőségünk és a nagy hallgatásokat későbbre halasztva kicsit
pletyiztünk, majd ezt követően végre kipihentem a fáradalmakat. Amilyen
intenzítást érzek, azóta is és jelenleg azt teszem. 🙂
Az imént egy rég nem látott kedves ismivel is csacsogtunk kevéskét msn-en az imént, (Ő is megérdemelne egy saját blogot) 😀
Egyelőre
csak annyit Róla, hogy lényegesen kevesebb lennék ha nem bukkan fel a
kellő időben…még ha azóta haversággá is szelidült a dolog.
Vannak
(ha kevesen is) fontos személyiség formáló kapcsolatok az életemben és
ezért bizony részemről nagy köszönet jár az internetnek. Még akkor is
így érzem, ha nem is végződött mindig világbéke érzéssel ezeket
megtapasztalni, megélni. Szal’ köszi… :D:D:D
A későbbiekben ezen tapasztalataimat bővebben is szándékozom taglalni.
De erre ráhangolódás szükségeltetik, mert ugye nem feltétlen pozitív élmények lesznek itt megosztva. 😀
Tehát később ugyanitt, most pááá 
