A tegnapi napom igen ráérősnek ígérkezett, a folytatás mégis másképp alakult.

Nem
volt mese be kellett cipelni a virágokat még a combosabb fagyok előtt,
a hibiszkusszal nem is volt sok problem, bár átkoztam magam, hogy
mijaszaharnak kellett olyan átmérőjű agyagedénybe átültetnem mint egy
több100 éves tölgyfa törzse…:s

Érdekes lekivilágú növényke a szentem, míg a lakásban félettem óvtam semmi pénzért nem volt hajlandó virágot bontani.

Most,
hogy kikerült tavasszal  a szélsőséges időjárással megáldott
teraszunkra, hát növesztett annyi bimbót majd virágot, hogy komolyan
elámultam.

 

Most
persze a fűtés áldásos hatására gondolom úgy fognak lepotyogni a
bimbócskák mint az érett gesztenyék. Főként, hogy csak a kandalló mellé
tudtam begyömöszölni ezzel a bazi nagy cseréppel. 😀

Bizonyára
jobb helyet érdemelne, de már így is örülhet, hogy nem a szeméttelepen
végzte, ugyanis kezdődő bizonytalanságom leplezendő, kikértem apcim
véleményét, hogy szte hova kéne tenni…erre ő nemes eccerűséggel’
visszakérdezett, hogy őszintén kíváncsi vagyok-e a véleményére, mert
aszerint a kukába…

Ekkor  éreztem rá, hogy eléggé magamra maradtam a problémámmal és hát így oldottam meg. 🙂

Apci egyébként sem a növények jóbarátja, hozzáértéséről már nem is teszek említést.

Illetve azért mégis csak megér egy gondolatmenetnyit. 🙂

Anno
a selyemakácom pályafutását sikerült derékba törnie szinte szó szerint,
történt, hogy 3 évig küzdöttem szegénykém életben tartásával, első két
évben a fagyok áldozatává vált, majd a következő évben mikor már a
fagyok nem tudták ledönteni, tőből lerágta a kutya. :s

De
a nagy túlélő ennek dacára végre elérte a 4. évben a majdnem 120
centit. 😀 Naponta mentem ki hozzá és gyönyörködtem a látványban,
ápoltam a megtépázott lelkét. 🙂

Egy
szép napon apcira rátört a ‘dekénetennemvalamitaházkörül’ érzés és
elgondolását tettekre váltotta…bár inkább üldögélt volna egy csendes
sarokban míg elmúlik a kényszer… 

Nos
az én apcim felfegyverkezve megkezdte a kertrendezést. Kis idő
elteltével büszkén és elégedetten ráncigált ki a kertbe, hogy közösen
csodálhassuk meg munkája gyümölcsét. És én eleinte valóban elismerően 
pásztáztam végig a kertünkön -aztán megpillantottam a térdmagasságig
visszametszett selyemakácomat. Ekkor átsuhant az agyamon a gondolat,
hogy a saját metszőollójával teszem egy életre harcképtelenné.

Persze később lecsillapodtak a kedélyek, de azóta nem önnállósíthatja magát a kertben a fűnyírás kivételével. 

Asse’ erőssége igazán, de már elég jól halad, miután vasároltunk egy benyás fűnyírót.

Az elektromosnak folyamatosan sikerült elnyírnia a zsinórját, alkalmanként akár többször is. 🙂

Mikor hirtelen elszállt az áram, már tudtuk, hogy na most sikerült. 😀

Arról
nem is beszélve, hogy azon kérdésemre, hogy ide volt ültetve egy virág,
mi lett vele? Az ártatlan pillantásokkal  teli válasza: -Nem tudom, nem
láttam… 

 

A kaktuszok lecipelése már kényelmetlenebb feladat volt, tekintve, hogy mindenhol és bárhol szúrnak. 🙂

Egy
vérvételnél azért lényegesen megnyugtatóbb élmény volt, mivel ott ugye
előre lehet sejteni, hogy no most aztán jól megdöfnek…itt meg már
csak arra eszmél az ember jánya több ízben is,
hogy…”arohadtéletbedemegszúrt!”

No de megéri a véráldozatot mert igen meghálálja 🙂 :

Jövő
őszöm megnehezítendő, egy rakás leander hajtást is gyökereztetek,
jelentem kellő sikerrel, kivétel nélkül megeredtek.  (a zöldujjú vénuszka)